Kezdőlap Bevezető Életrajz Filmek Színház Képgaléria Bibliográfia Cikkek
Alkotásaink Mi írtuk Gondolatok Linkek Vendégkönyv Vásárlás Köszönöm Hírek Fórum Kapcsolat
Az ölelés
Up down
handle

Az alábbit egy bizonyos kép ihlette, mely megtalálható a képgalériában is. Nagyon szeretem azt a képet, de sajnos, a szavak most is cserbenhagytak: amit éreztem, nem tudtam visszaadni.

~ Az ölelés ~


Szellő lengette a nő haját, a lágy, langyos fuvallat bőrét símogatta. A lemenő napba tekintve Mylene-t melegség járta át. Ahogy ott álltak ketten a fűzfa suttogó karjai alatt, minden más megszűnt létezni. Az idő múlását a vöröslő korong lomha esése jelezte csupán; a körülöttük futkározó kora őszi szél játékosságot kölcsönzött a komolyba forduló estének.

Mylene úgy érezte, lebeg valamin, amit nem tud meghatározni: saját érzésein, az őket körbelengő légfuvallaton, a meleg égitest feléje kinyúló sugarain. A pillanatra azonban egyetlen szemvillanás alatt, akár egy elszáradt falevélre az arra kószáló vándor, sötét fátyol nehezedett. A mellette álló emberi alak okozta nyugtalanság mellett Mylene hirtelen azt érezte, körülveszi az ismeretlen. Egy idegen lélegzetvétele, mely a nyakát forrósította. Kemény, határozott férfikéz tekeredett dereka köré és húzta magához, akarata ellenére. Az ijedtségtől Mylene moccanni sem mert. A kishúgára gondolt, aki odahaza Montpellier-ben a hullámzó mezőkön eresztette kacagását a világba, mielőtt törékeny kis testét összeroncsolta egy óvatlan autóvezető. Aszalódó bőrű szüleire, akik szemében már csak időnként lobbant fel az emlékezés tüze, a valaha régen történt szépre, jóra, a talán meg sem történtre való emlékezésé. Az irodájában hagyott rendetlenségre, mely maga alá temette a reggel előhívott fényképeket.

A szürkéskék, reszketeg csíkokkal tarkított égbolt némán szaladt bele a végtelenbe. Lassan tépődtek, tépelődtek a felhőfoszlányok, az emberi vágyak és félelmek megtestesítői, alakultak földi és földöntúli lényekké. A szél immár hűvösen ölelte magához a két emberi lényt, akik idegenszerű érzéseikkel küszködtek a fűzfa jajgatása alatt. A völgyben a nagyváros fényei elérhetetlen útmutatókként kacérkodtak velük, szakadatlan kacsintgatásuk pimaszul juttatta eszükbe kicsinységüket a világ rengetegében.

Az első csillagok tétova szentjánosbogarakként szikráztak a sötétlő égtakarón. Georges szíve csordultig volt telítve érzelmekkel, melyeket soha nem érzett azelőtt. Mylene egyetlen pillantása azon a bizonyos reggelen elég volt neki, hogy tudja. A lopva elrejtett vaskos boríték volt rá a bizonyíték, melynek megszerzésére Georges visszalopózott az irodába, amikor Mylene ebédelni ment a kollégákkal. Füllentésének alanyát, a zsebében lévő tárcát az asztalra tette egyfajta igazolásképpen, de vajon kinek? Mylene asztala maga volt a női szeszélyesség és kiszámíthatatlanság: papír papír hátán, egy rúzs, melynek színe ismerős volt a férfi számára (ezt látta meg először a rövid, szőke hajú nőn, formás ajkait és rajtuk a méla rozsdabarnába hajló szilvás árnyalatot), tollak, egy kendő, melynek illata a nyári záporok utáni mámorító frissességet idézte a férfiban. Az iratkupac legalján lapult a tépett sarkú, okkersárga boríték. Georges enyhén ideges kíváncsisággal húzta ki belőle a fényképeket.

A legfelső kép egy férfikezet ábrázolt, mely egy könyvre támaszkodott. A második fényképen két kéz kulcsolódott egymásba. A harmadikon nevető száj, az ő szája, előtte szárnyként mozduló kéz, a negyediken ő, amint lehajtott fején borzolja a haját, az ötödiken egy pihenő kéz, majd görcsösen kapaszkodó kéz, azután vállat veregető kéz, fáradt szemen végigsimító kéz, ölelő kéz, haragos kéz. Georges szédülve lapozgatta a fényképeket, melyek mindegyikén az ő keze volt látható. Pontosan emlékezett a mozdulataira, a lelkiállapotokra, melyekben a nőnek sikerült lefestenie őt a kezén keresztül. Olyan kendőzetlenül mutatta meg őt saját maga előtt is, hogy Georges úgy érezte, soha senki nem látott bele a lelkivilágába ilyen mélyen; igaz, senkit sem érdekelte a lelkivilága egészen addig a percig. Mylene felbukkanása a hivatalban csendes vihart kavart lényében, ám ezt akkor tévesen a nő végtelenül csinos alakjának, különös árnyalatú ajkainak tudta be. Mára kiderült, hogy Mylene néma védőangyalként kísérte minden egyes mozdulatát, megörökítve a férfi bánatát, fájdalmát, gyönyörű és titkolnivaló tulajdonságait egyben.

Egymásba kapaszkodó, tagadó és alázatos pillantásuk eggyé vált azon a délutánon, Mylene visszatértekor. A nő szótlanul vette tudomásul a tényállást, Georges kérdő arckifejezésére megadó mosollyal válaszolva. Elhaladva a férfi mellett futólag megérintette a gyönyörű ujjakat, melyek bizonytalanul kaptak utána. Ekkor tudták, hogy végleg összefonódott a lelkük.

Mylene megborzongott a férfi érintésére, nem csak a félelemtől, mely egyre erősödő hullámokban nyaldosta szívét, hanem a váratlan gyönyörtől, melyet bizonyos álomképek hatására ébredezett benne. Amit elképzelt róla, talán valóságos, talán nem; talán olyan valakit rejt a szép külső, amihez foghatót nem ismert még ember a földön, és ez most hozzá fog tartozni, mert magához láncolta őt, elrabolta a lelkét, meglátta őt a legsebezhetőbb pillanataiban.

-Fázol? -kérdezte a férfi. Meg sem várva a választ levette zakóját és a nő vállára terítette. Mylene hálásan húzta össze magát a férfi illatától súlyos zakó alatt. Felnézett a férfira, akinek melegbarna szemei gyengéden nehezedtek rá. Kérdezni akarta, mit akarsz tőlem, mi lesz, ha elcsúnyulok, mi van, ha nem én vagyok az, aki neked kell, és ha megcsallak, mik a terveid, ugye nem okozol majd nekem fájdalmat; ám a sötét emelkedőn hirtelen támadó fényösvény, mely egyenesen az égbe vezetett, elvágta minden gondolatát. Csodálkozásába csendes bizonyosság vegyült. Erősen kapaszkodott a férfiba, először csak a kezébe, majd átölelte a nyakát és csimpaszkodott belé, mint egy kisgyerek abba a személybe, akitől a megnyugtatást és biztonságot várja, és biztos abban, hogy meg is kapja tőle. Nézte a férfi mennyei szépségű arcát, finom arcbőrét, szomorkásan szép szemét, hagyta, hogy a két kar átölelje a derekát, és erősen tartsa őt, szinte már nem is érezte a talajt a lába alatt, mintha emelkedtek volna fel, fel a magasba. Georges semmit sem szólt, de nem is volt rá szükség: pillantásában benne volt Mylene egész múltja, jelenje, jövője, élete és halála, tervei és kudarcai, vágyai és félelmei. A nő tudta, ha abban a pillanatban meghal, semmit sem kell megbánnia, hiszen teljes életet hagy maga mögött.

Georges haldokló virágszálként ölelte magához az asszonyt, aki minden kérdésére a választ jelentette. Melegség járta át a testét, fényörvény kavargott körülötte, elűzte a fekete sötétséget, megvilágította a fűzfát, a padot, melyen nem is olyan régen még idegenekként üldögéltek, az alattuk pihegő, pislákoló várost, és a nő szemében az érzelmek teljes skáláját. Neki szentelte, feláldozta önmagát, mindenét átadta a nőnek, akinek ajkán örömteli, hamiskás mosoly jelent meg. Mylene oldalra nézett, pillantása elkalandozott, miközben karjai tovább csüngtek a férfi nyakán, de Georges-ot ez sem zavarta. Alázattal fogadta küldetését.

A hajnal pírja összekucorodó alakot talált a fűzfa harmatos levelei alatt. A férfizakó alól szőke hajtincsek kandikáltak ki, és a rebbenő szempillák ijedten emelkedtek fel a hirtelen felcsattanó, harsány kutyaugatásra. Mylene fázósan húzta össze magán a zakót. Cipője szélén apró sárfoltok száradtak porrá, szoknyája enyhén gyűrötten simult combjához. Első pillantása az alatta húzódó városra tévedt. Halovány köd borította be a háztetőket, melyek fölött néhány eltévedt madárka szálldosott a hideg levegőben.

Lassan feltápászkodott a földről. Szorosabban húzta magára a zakót, bár nem tudta, hogyan került rá. Arra sem emlékezett, hogyan jutott el a város fölé az emelkedőre. Bandukolt az ösvényen lefelé, és egy idő után, mivel a magas sarkú cipőjében borzasztóan kényelmetlen volt a séta a szűk, göcsörtös ösvényen, levette a cipőjét. így ment tovább, elhagyva a bokrot, a halványsárga sziklát, a portát a hangos kiskutyával, és a finom reggeli illatokat telhetetlen csecsemőként szívta magába. Tervek sokasága sorakozott az agyában, azt sem tudta, melyikkel kell kezdenie. Annyira eltöprengett, hogy majdnem elbotlott egy kiálló kavicsban. A fájós talpát dörzsölgetve észrevette a földre kiesett sárga borítékot. Kíváncsian vette fel, majd kezdte nézegetni a képeket. Gyönyörködve nézte a szép férfikezet, az ívelt szemöldököt, a formás nevetést, és testén akaratlanul is borzongás futott végig ennyi szépség láttán.

Miután visszatette a képeket a borítékba már tudta, mit kell tennie. Hunyorogva nézte a napfelkeltét, és a zakót a vállára vetve haladt tovább, miközben arra gondolt, milyen szép reggelre ébredt a világ.